Lélekvesztő
Lélekvesztő
A fiú nem is tudta pontosan miért pont ide jött egy kicsit megnyugodni, ide mélyen a fák ölébe megbúvó, eldugott kis tó tó partjára. Talán a víz vonzotta ez hallgatag jó barát. Egyedül akart lenni távol az emberektől és mindentől kicsit elveszni, igazi békére lelni. Nem akarta hallani a szomszéd cigarettaízű, krákogását a dübörgő mindenhonnan az elméjébe lopakodó, dübörgő kéretlen zajokat, ostoba vitákat. A kiüresedett szavak néma felkiáltó jeleket rajzoltak a hétköznapokba, mindez most ott maradt valahol messze, túl az erdőn a városba a semmibe veszve. A csend lassan nyújtózott el a tájon még a fák suhogása is alábbhagyott. A fiú már befelé figyelt, érezte ahogy a szíve dobban érezte, hogy lassan kitárul magában az a kapu amin át oly régen bejáratos egy különös világba. Ez a kapu nem díszes, nincsen rajta felírat sem, ahogy egyre beljebb és beljebb került mint egy mesebeli rengetegerdőbe, lefoszlott róla minden páncél. A fiú tudta olyan utazás ez ahova semmit nem vihet csak a puszta lelkét, nem félt lassan átölelte a végtelen csend, megszűnt az idő. Már sokszor járt erre, most mégis mintha más lenne minden. Az ösvényt nem szegélyezi útbaigazító tábla vagy egyéb jel. Nem tudta mennyi ideje volt úton, kezdett bizonytalanná válni: Eltévedt talán? Tanácstalanság szétáradva, betöltötte lelke minden eldugott bugyrát. Ilyen messze még sohasem merészkedett. A távolból halvány fény pislákolt biztonságot remélve arra indult, ahogy közelebb ért a fény erősödött szinte vonzotta magához, magába. Mielőtt teljesen a közelébe ért volna. Egyszer csak a közelből egy kérdést hallott.
- Hová tartasz Vándor?
Köröl nézett vajon honnan jöhetett a hang, de semmit nem látott. A hang ismét megkérdezte:
- Hová tartasz vándor?
- A fiú vissza kéredzett: Merre vagy? Látni szeretnélek.
- Én sehol nem és mindenhol ott vagyok – felelt a hang.
A fiú egyáltalán nem értette, a választ és arra gondolt folytatja útját. A hang azonban ismét megszólalt:
- Itt te már nem mehetsz tovább, így biztos nem.
A fiú most már igazán gondolkodóba esett és megkérdezte.
- Ki vagy te, hogy ezt megtiltod nekem?
Fura választ kapott:
- Én vigyázom az utat és ha tovább akarsz menni elveszem mindenedet.
- Hiszen nincs semmi amit hoztam magammal.
- De igen mindent magaddal hoztál, amit csak hozhattál.
- A lelkemre gondolsz...?
- Igen, azt veszem el.
- Akkor te az ördög vagy?
Erre a hang nevetni kezdet és így szólt.
- Ha az ördög volnék nem lehetnék itt, de ha mégis, már rég elvittelek volna a pokolba.
A fiú a szavak hallatán teljesen összezavarodott és már nem is tudta mit feleljen vagy kérdezzen egyáltalán. Az biztos fura figurával hozta össze a jó sorsa, mert nagyon csavaros egy észjárása van.
A hang ismét megszólalt:
- Látom tanácstalan vagy?
Ekkor a fiú kifakadt:
- Mégis mit csináljak? Beszélgetek veled azt sem tudom kivagy, ráadásul nem engedsz tovább.
- Kimondta, hogy nem engedlek tovább?
- Te mondtad, ha folytatni akarom az utat elveszed a lelkem. Akkor meg mi lesz velem?
A hang közbe szólt:
- Már pedig itt ez a törvény, ha tovább akarsz menni elveszem a lelked.
A fiú nem volt félős de úgy gondolta inkább visszafordul mert ezzel a valamivel nem lehet dűlőre jutni és kitudja mire lehet képes. A lelkét pedig nem fogja odaadni senkinek főleg nem egy ilyen „alaknak.” Legalább a nevét tudná kivel is áll szembe, úgy gondolta ezt mindenképpen megtudja meg is kérdezte:
- Mond csak, hogy hívnak téged?
- Én a lélekvesztő vagyok, itt és mindenhol posztolok időtlen idők óta.
Csend lett. A fiú szólalt meg először:
- Nem értem, miért kell a lelkem? Mit csinálsz vele?
- Én semmit, különben is van akik önként odaadják nekem?
- Most már értem akkor te a halál vagy? - kérdezte a fiú.
- Te, te semmit nem értesz. Semmit. Én nem a halál vagyok.
A fiú most már feladta és megfordult de azért fokhegyről még oda vetette:
- Már nem is vagyok rád kíváncsi.
Egykét lépés után a hang ismét megszólította:
- Jól teszed ha visszafordulsz, mert még sokat kell tanulnod. Annyit azért elárulok hogy a lelkedet úgy veszem el, ha majd eljön az ideje, hogy egyből vissza is adom mert bekerül a közösbe.
- Akkor Te talán Isten vagy?
- Erre a hang nevetésbe tört ki. Nem, hogy is lehetnék......
A fiú értetlenül állt és minden zavarosnak tűnt.A hang most már türelmesen, szeretettel szólalt meg:
- Mindenedet el kell veszteni odaadni! Hát nem érted? Isten a minden a közös.....
A fiú sokáig hallgatott és aggódva szólalt meg ismét:
- A szeretett is oda kell adni?
- Nem a szeretet nem kell visszaadni az....
Itt azonban az idegen hangja elhalkult a fiú érezte, hogy még valamit nagyon fontosat mondott de hiába szólongatta válasz nem érkezett.
A fiú botorkálva az események hatása alatt indult vissza lelkében kavargott minden.... Lassan kinyitotta szemét, arcáról legördült egy könnycsepp, csendesen sírdogált. Nem tudta miért is sír csak érezte sírnia kell. A könnyek megtisztították a múlt soha ki nem mondott kővé meredt bocsánat kéréseit el nem simogatott simogatásait....a bennrekedt néma szavakat. A kis tó megértette a fiú könnyeit mindent értett szavak nélkül is hisz ő mindenség része. Azt is tudta, hogy a fiú ma megértett valamit az egészből, a mindenből.....
Saját írásom 2004.