Egy

Az embert megállíthatatlan vágy megannyi megválaszolatlan kérdés hajtja lénye igazi megismerése, a végső titok feledzése irányába. Egy darabig minden ember próbálja ezt a kérdést sutba vágni, nem tudomást venni róla. Mégis elérkezik egy  spirituális időpillanat, amikor ez a tudásvágy már megkerülhetetlenné válik.  A lélek olyan kérdéseket tesz fel, amire az egó már képtelen kielégitő választ adni. Akár merre is indulunk, mindenhol kérdőjelekbe botlunk. Mintha személyes sorsunk, semmi másból nem állna csak csupa kérdőjelekből.

                  Miért van ez így?

                                     Miért történik ez?                            Miért pont velem?

                                          Hol van Isten és létezik e egyáltalán?

                                        Hol az igazság?

Ki, vagy mi vagyok én?

Ilyenkor a kereső ember összezavarodottan áll merre is induljon, hogy végre valami biztosat tudjon, valami bizonyost, valami eredetit, valaki hiteles személyt, aki útba igazít? Keres egy kinyilatkoztatást, valami Istenit, egy jelet.

Megpróbál információhoz jutni:

Könyveket olvas.

Ezoterikus előadásokra jár.

Tanfolyamokra iratkozik be.

Az internetet bújja, spirituális fórumokat-témákat keresve.

S a végén, fejében egy csomó ismeretanyaggal ott áll, összezavarodva. Fogalma sincs mi az igazság. Ha lehet, még nagyobb bizonytalanságba van, mint eddig, jóllehet mindent megtett, amit csak lehet. Mintha az egész egy értelemmel áthatolhatatlan káosz lenne. Hiszem is meg nem is furcsa keveréke. Egy massza, ami nem ölt határozott formát, csak állandóan új és új kérdéseket szül és elbizonytalanít.

Rég múlt időkben az emberek úgy választottak maguk közül vezetőt, hogy mérlegre tették az adott közösség minden egyes tagjának tetteit, tapasztalatait, s akit ennek alapján a józanésszel, befolyás mentessen a spirituális énjükre hallgatva a legrátermettebbnek véltek az lett a közösség atyja. Érdekes módon ezek az emberek mindig előrehaladott korú, bölcs emberek voltak, akik a szellem emberei voltak soha nem az erőszaké. Ők a tudásukat a természetből merítették, számukra Isten léte és igazságossága megkérdőjelezhetetlen volt. Tudásuk a mély spiritualitásból eredt. De mis is ez a tudás?

A ma élő emberek zöme ezt az ősi tudást keresi. Hol lelhető, hol található?

Nos, ezeknek a régi bölcseknek fogalmuk sem volt, a vallásról magáról. Nem voltak besorolhatok a mai fogalmaink szerint egyetlen egyház keretei közé sem. Ha felkelt a nap örültek az életnek, a melegnek, s ha megeredt az eső tudták a földnek szüksége van a csapadékra. Minden ilyen egyszerűen fogadtak el és vettek tudomásul, de szó sem volt arról, hogy együgyűek lettek volna. Elfogadták Isten törvényét, sőt talán kimondatlanul ők maguk Isten kinyilatkoztatásai voltak. Ők megélték és tetteikkel, életükkel szertartásaikkal vallották és hagyták utódaikra a védikus eszméket és életformát. Amit a későbbiekben leszármazottaik időről időre lejegyeztek. Jóval később pedig belőlük elkorcsosodott, torz szellemi iskolák jöttek létre.

A véda szó szanszkrit és tudást jelent mégpedig eredeti tudást, ami az idők folyamán soha nem változik meg, mindig állandó és egy.

Ez a tudás azonban nem ember alkotta eszmerendszer vagy briliáns filozófiai bravúr, útravaló vagy magyarázat. A régi bölcsek nem tettek hozzá, nem alakítottak rajta és nem magyaráztak bele. Ők kapták istentől az ő törvényén keresztül, tehát ő által és elfogadták és eszerint éltek.

Tudták jól: Egy tőrvény van, a rend törvémye Isten  egyetlen törvénye nincs más. Nincsenek emberi törvények, ez csak a látszat.

Ne bántsuk a Földet!

Hogy kerül most ez a mondat ide? Azért mert a lényeg itt van, az ember természethez való viszonya egyben és végső soron a magához való viszonya is. Amennyire mostohán bánunk Földanyánk kincseivel ugyan annyira távolodtunk el saját magunk központjától is. A kettő ugyanis elválaszthatatlan egymástól. Nincs, kettő csak egy van. Egy törvény és egy igazság. Amennyire szeretem, a természetet annyira szeretem magam. Amennyire ismerem, a természetet annyira ismerem magam. S amennyire ismerem, magam annyit ismerek Isten egészéből az egyből az egészből.

A Föld birtokában van az Isteni bölcsességnek és a szerint is viselkedik. Figyeljünk rá ne csak a felületes szemlélődő szemüvegén át.

Helyezkedjünk a Föld „lelkébe”helyzetébe. A bolygó minden megnyilvánulása, egyben Isten törvényeinek kinyilatkoztatása. Az a mód, ahogy reagál az őt ért hatásokra, mindennél jobban bizonyítja, ismeri és alkalmazza a törvényt.

Az emberiség a Föld vékony kérgén él. A kérek vékony „lemez” csak az egész része, de nem egésze. Ez a kéreg biztosítja az élővilág benne az ember életterét. Ezeken a lemezeken nevezzük őket kontinenseknek, különböző országok, más - más nemzetek népei élnek. Minden nép a saját országát, földdarabkáját sajátjának tekinti, önös érdekektől hajtva kisajátítja és kirabolja. Erdeit kivágja, folyóit, tengereit, szennyezi, a szükségesnél jobban lehalássza. Sorolhatnám.....

A Föld azonban hozzánk emberekhez képest, gigantikus erő és tudás birtokában van. Bár rajta és belőle élünk nem úgy tekintünk rá, mint egészre csak, mint részre, egy országra, egy darabka földre. Mindig arra, ami éppen fontos az adott népesség vagy annak hamis vezetői számára. Ha érdekeik úgy diktálják, bár mit megtesznek, hogy érvényesítsék, bármibe is kerüljön anyagi vagy erkölcsi szinten. Valójában szinte semmit nem tudunk a Földről, mint ahogy magunkról sem. Bár megmértük a Föld kerületét ismerjük a tömegét, mint ahogy magunkról is tudjuk hány kilót nyomunk, de a lényeget nem ismerjük.

Összefoglalva, tehát mint már említettem a fő probléma abban áll, hogy bolygónkat nem tekintjük égésznek, és saját kényünk-kedvünk szerint szeletekre, tulajdonokra szabdaljuk egy hamis világkép idealista törekvései szerint. Ezért alapvetően csorbát szenved minden ítéletalkotásunk és valóságképünk.

A Föld azonban egész és eszerint, viselkedik, nem ismeri az emberi törvényeket, mert azok nem léteznek. A Föld a kiegyenlítődés állapotában van. Ez azt jelenti, hogy amilyen mértékben elveszti az emberiség a realitás érzetét és vall hamis, igaztalan nézeteket, pusztítja, a Föld kincseit olyan mértékben veszi el a természet létünk komfortos „berendezési tárgyait”

- Mint a tiszta vízet.

- A jó, az évszaknak és kontinensnek megfelelő időjárást.

- A mindenki számára egyébként rendes körülmények között megjáró lakhatást élelmiszert és anyagi jólétet stb.

   Végül mindenünk elvonatik. Semmi nem maradhat. Ez a törvény. Egy törvény.

Amíg adsz, kapsz!

Amikor elveszel! Elveszel!

Magyarázatként álljon itt egy egyszerű példa: Az emberiség évezredek óta végez fakitermelést napjainkban már szinte eszelős, mértékben és módon. A kivágott fáktól mentes területek sok milliárd hektárt tesznek ki. Mondja már meg nekem valaki az emberiség ehhez a mértékhez képest mennyi facsemetét ültetett el? Ugye elenyésző mennyiséget? Pedig megtehette volna. De nem tette, csak elvette!

Egyébként ez a példa egy analógia, ami minden más az emberiséget érintő anyagi és lelki természetű dologra érvényesíthető.

Egy a törvény ennek a felismerése a kód, a minden az egész. Ezt keressük minden könyvben, tanfolyamon, információban, szerelmünkben, anyánkban, apánkban, a világban. Magunkban.

Nincs, eldugva miért nem látjuk és találjuk meg az eggyet Istent. Erre mindenkinek van magyarázata, pedig a magyarázat hiteltelen, csupán kifogás. Azért hazudunk, mert változni kellene adni, adni szeretetet. Azonban mindenki kapni akar, és elvenni.

Emlékszünk? Ha elveszel! Elveszel.

Jézus mellet két lator volt keresztre feszítve. Az egyiknek ott még az utolsó pillanatban sikerült megérteni a törvényt. Jelképezve azt, hogy talán soha nincs késő.

Jézus azt mondta neki:

„Bizony mondom néked, még ma velem leszel a paradicsomban.”

Ma mindannyian keresztre vagyunk feszítve és onnan leszállni csak egy módon lehetséges egy a törvény ezt kell érteni, érezni, megélni.