A kisfiú

/Vissza emlékezés/

A vonat unalmasan, egyhangúan döcögött a fáradt síneken. Kora hajnal volt. A fák beintettek a fülke ablakán, hogy aztán sietve tova tűnve a semmibe vesszenek. Az eső csendesen csepergett, az őszi falevelek már régen  hullani kezdtek. Október volt, már nem sírtam. Anyám a felszállásnál körbe puszilgatott és bátorított, megpróbált lelket verni belém. Ne félj! - mondta ennek meg kell történnie. Aztán apám gondjaira bízott, mert neki itthon kellett maradnia a két testvéremmel.

Most már órák óta zötykölődtünk és még biztosan sokára fogunk oda érni. Apám csendesen ült tekintete a semmibe révedt, a fülkében rajtunk kívül egy teremtett lélek sem volt. Nehezen veszem a levegőt, minden lélegzet vételért meg kell küzdenem, a tüdőm sípol és szinte jártányi erőm sincs.

Az osztálytársaim nemsokára felkelnek és útnak indulnak az iskola felé. Ó ha én is ott lehetnék!.. Az első padban ülök, innen mindent jól láthatok, és hallhatok. Én nem haragszom senkire szeretek ide járni ebbe az iskolába, és ebbe az osztályba. A többiek úgy hívnak „csonti” és nem barátkoznak velem. A tanár néni pedig kivételez velem, mikor azt mondja osztály vigyázz nekem ülve kell maradnom és még torna felszerelésem sincs, mert nem tornázhatok. A doktor bácsik és doktor nénik azt mondják, majd meggyógyítanak és megerősödöm. Az órákon nagyon jó, mert sok érdekes dolgot tanulunk és már szépen tudom rajzolni a betűket, és olvasni is tudok. A tízperces szüneteket nem annyira szeretem, mert ilyenkor egyedül vagyok és gyakran csúfolnak. Csonti – csonti üvöltik kórusban. Azért már megszoktam, eleinte sokkal rosszabb volt és sírtam is. A tanár néni megszokott védeni és vigyáz rám nagyon. Az jó mert itt mindenki nagyon erős még a lányok is.

Hitelen nagyot rántott a vonat a kerekek csikorogtak, a szerelvény fékezni kezdett. Apám azt mondta lassan megérkezünk. Miközben készülődtünk a leszálláshoz anyámra gondoltam máris hiányzott, nagyon. Az emberek óriási bőröndöket cipeltek, mindenki sietett valahová. Apám szorosan fogta a kezem, lassan kicsiket lépve haladtunk, de nekem nagyon gyorsnak tűnt. A nadrágom lötyögött rajtam, az arcom sápadt és beesett, és a vesém is újra fájni kezdett, a mellkasom kíméletlenül szorított, a tüdőm már nagyon szenvedett. Apám már komolyan aggódott értem, taxit fogadott. Még ma is pontosan emlékszem, hogy elcsodálkoztam milyen nagy és lüktető ez a város, a csilingelő villamosok, a Duna, a hidak, a parlament... még félig ájultan is örültem a szépnek. Aztán megérkeztünk.

A kórház kapuja becsukódott mögöttünk, kizárva a színes világ, minden örömét. Oromba megint befészkelte magát az orvosságok keserű, fanyar illata. A kékre csempézett falak ontották magukból azt a hideg, rideg testet- lelket dermesztő leheletet, mintha csak jégtömbök lennének. Előkerült a doktor bácsi, vizsgálatok következtek. Közönyösen tűrtem, már számtalanszor végig éltem mindezt, cseppet sem féltem. Aztán bejött egy doktor néni és elkísért egy kórterembe kisvártatva megjelent apám is arcára minden rá volt írva, elmondta, hogy itt kell maradnom, sajnos nagyon sokáig. Megint villant át az agyamon, megint.. Elsírtam magam, próbáltam erős lenni, én igazán próbáltam. A nővérke nagyon kedves volt, megígérte jó barátok leszünk. Apám csendesen, de határozottan búcsúzott tőlem. Egyedül maradtam. Az iskolára gondoltam: sajnos sokig nem csúfolnak, és megint nem tanulhatok semmit.......

Aztán a doktor néni befektetett az ágyba, és bekötötte az infúziót. A cseppek lassan folytak belém. Az ágyon így betegen és magányosan megérintett valami, valami nagyon mély és emberi. Ott belül rejtve a szívembe, kitárult egy kapu csodás ösvényt láttam, mint Aliz a csoda országban.

Sok év telt már el, azóta mióta ez megtörtént velem, azóta járok én a lélek útjain.

*